Vavyan Fable (Molnár Éva) valóban a magyar szórakoztató irodalom egyik legegyedibb hangja; az a fajta „fablés” nyelvezet, ahol a jelzők bokrosodnak, a hasonlatok pedig akkorát ütnek, mint egy elszabadult teherautó, semmivel sem összetéveszthető.
Mivel az időd kincs, hoztam egy válogatást a klasszikus életérzésből, hogy visszahozzam a Halkirálynő, Vis Major vagy éppen Kyra és Elidore világát:
Az a bizonyos „Fablés” életbölcsesség
„Az élet olyan, mint egy rosszul szabott zakó: itt szorít, ott lötyög, de a miénk, és hordani kell.”
„A férfiak olyanok, mint a parkolóhelyek: a jók már mind foglaltak, ami meg szabad, az vagy rokkantkártyás, vagy túl messze van a bejárattól.”
Leíró remekművek (Karakterek és helyzetek)
A reggeli ébredésről: „Úgy festett, mint akit egy csapat feldühödött mosómedve rágott meg, majd gondosan elfelejtettek kivasalni.”
Egy nem túl szimpatikus alakról: „Olyan képet vágott, mintha éppen egy citromba harapott volna, miközben rájött, hogy a citromot valaki előzőleg hangyasavba áztatta.”
A kávéról: „Ez nem kávé. Ez folyékony korom, ami alkalmas arra, hogy halottakat támasszon fel, vagy legalábbis kilyukassza a gyomorfalamat, mielőtt még elindulna a koffein a véremben.”
Párbeszédes sziporkák
– Te jó ég, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint egy katasztrófasújtott övezet! – Köszönöm a bókot. Ez a stílusom: „túléltem egy atomtámadást, de a fésűmet elvesztettem”.
Miért működik ma is?
Fable titka a szóalkotásban rejlik. Nála a szereplők nem csak „mennek”, hanem elvágtatnak, elhömpölyögnek vagy éppen amőbaként szétfolynak. A humorát az adja, hogy a legvéresebb akciójelenet közepén is képes egy olyan abszurd metaforát bedobni, ami miatt az ember kénytelen letenni a könyvet egy percre, hogy kiszakadjon belőle a röhögés.
Ha csak öt perced van, érdemes felütni bármelyik régebbi kötetet (például a Mogorva mocsári történeteket vagy a Jégtáncot), mert nála tényleg minden második mondat egy különálló kis poén.
Melyik korszakát szeretted a legjobban? A klasszikus krimis-nyomozós vonalat, vagy inkább a későbbi, spirituálisabb-romantikusabb regényeit?
A krimis-nyomozós vonal (különösen a klasszikus Halkirálynő-sorozat vagy a Vis Major-széria) Fable igazi aranykora. Itt a humor nemcsak díszlet, hanem fegyver a bűnözők és a világ abszurditása ellen.
Íme néhány tipikus „nyomozós” szösszenet, ami visszaidézi a füstös bárok, a száguldó autók és a cinikus detektívek hangulatát:
A nyomozói munka nehézségeiről
-
„A rendőrségi munka alapvetően két dologból áll: várakozásból, amíg megőszülsz, és rohanásból, amíg infarktust nem kapsz.”
-
„Úgy osontunk be az épületbe, mint két árnyék, akiknek mellesleg csikorog a csizmájuk és gyanúsan zörög a zsebükben a tartalék lőszer.”
Az alvilági figurákról
-
„A fickó úgy nézett ki, mint akit egy rosszul sikerült plasztikai műtét után egy húsdarálóval próbáltak megvigasztalni.”
-
„Nem volt túl okos. Ha a logikája egy labda lett volna, még egy álló falat sem talált volna el vele kétméteres távolságról.”
Vis Major és a veszély
– Főnök, maga szerint ez csapda? – Ha nem az lenne, el sem jöttünk volna. Az unalmas ügyektől csak korpásodik a hajam.
Néhány ikonikus elem, ami biztosan beugrik:
-
A „Birodalmi lépegető”: Amikor egy autó nem egyszerűen régi, hanem egy guruló roncstelep, ami csak a szentlélek és Fable metaforái tartanak össze.
-
A pofonok leírása: Nála egy pofon nem csak elcsattan; az ember arcberendezése ilyenkor „ideiglenesen átrendeződik”, vagy „olyan ívet ír le, amit egy műkorcsolyázó is megirigyelne”.
-
A cinizmus: A nyomozói mindig tudják, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, de addig is megisznak egy jó erős kávét (vagy valami töményebbet), mert a világ nem fogja magát megjavítani.
Ha kevés az időd, de hiányzik ez a stílus, a Halkirálynő és a kommandó vagy a Mesemaraton környékén érdemes belelapozni egy-egy fejezetbe – ezekben sűrűbb a poénfaktor, mint a szmog a belvárosban.